ZeneKar kritika – Mahler IV. szimfónia

Március 28-án a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében hallhattuk legutóbb élőben Mahler IV. szimfóniáját, akkor a New York-i Filharmonikusokkal, az is egy nagyszerű előadás volt. De szűk egy hónap elteltével már nem tudom felidézni, mikor- hogyan jött be a szólista. Miközben belátom annak ” ésszerűségét”, hogy mű közben jöjjön be a színpadra (csakúgy, mint legtöbbször Beethoven IX. szimfóniájában a kórus), valahol mégis zavar az a törés, ami legtöbbször létrejön. Én vagyok az utolsó, aki sajnálná a köszöntő tapsot Pasztircsák Polinától, de kétségtelen, hogy ezáltal két részre szakadt a mű. (Emlékezetes bevonulásához hasonlóan, úgyszintén emlékezetes az a megoldás is, amikor a zene közben, szinte észrevétlenül jön ki a pódiumra az énekes, nem adva lehetőséget a köszöntésére. Egyszer csak ott van, mintegy beleolvadva az előadói közösségbe, s kiemelkedve belőle, amikor szólójára kerül sor.) Menteni a menthetőt (előre kitalált koncepció szerint), a kényszerű megszakítást tudatosan növelte a karmester – lehetőséget adva a szólistának, hogy beleélje magát a műbe – s a közönségnek, hogy visszazökkenjen.

Ettől kezdve a folytatásról csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk. A mennyei élet látomása nem puszta idilli kép lett, hanem Mahler látomásának a megjelenítése, távoli szféra zenéjeként, igazi “musica humana” gesztussal. Pasztircsák Polina anyanyelvi biztonsággal énekel németül is – interpretációs csoda ez, ami azt eredményezi, hogy szövegértés nélkül is értője lehet bárki. És nagyon valószínű, hogy előadása közben senkinek sem támadt kedve informálódni a műsorismertető magyar szövegfordítását olvasva. A zenei érzékenység mintapéldája, hogy Nánási Henrik úgy irányította – széles dinamikai skálán játszó – együttesét, hogy az soha, egyetlenegy pillanatra se nyomja el a szólista énekét. Pedig Pasztircsák Polina énekére – többszöri hallás után talán általánosíthatóan – az jellemző, hogy ” kispórolja” a dinamikai csúcspontokat, hogy azok minél hatásosabbak legyenek, ugyanakkor a halk szférákban színek-árnyalatok sokaságával kápráztatja el hallgatóságát. Mindehhez pódium (ill. színpadi) előadásokon hozzájárul a látvány: az énekesnő szuggesztív jelenség, szinte sugárzóan közvetíti az általa hangzó életre keltett szépségeket (ráadásul kotta nélkül, egyszerre spontánul és magabiztosan!). A szimfónia zárótételében azért volt különösen hatásos, mert nem afféle ködfüggöny mögötti vízióként jelenítette meg “A mennyei élet” jeleneteit, hanem átélt/átélhető valóságként invitálta hallgatóit a képzelt jelenetbe. Ha A varázsfuvolát kötelező látnivalónak tenném előadóművészeknél is inkább prózai és zenei rendezőknek, ezt a hangversenyt elsősorban zenekari muzsikusok számára tartottam volna kötelező zenehallgatásnak, lehetőleg látvánnyal együtt. A koncertmester magát soha nem mórikáló, szólama számára mindig informatív mozdulatai, s általános érvénnyel az a figyelem, amellyel mind a játszanivaló, mind pedig a karmester mozdulatai iránt viseltettek a muzsikusok, példaadó. És az is, hogy a szünetelő szólamok nem afféle légüres csendet hívtak életre a játékosokban, hanem ki-ki a részleteiben kidolgozott, ám egész tételeken végigívelő folyamatokba csatlakozott be, a megfelelő dinamikával. Vagyis, pontosan ettől a “becsatlakozástól” lett megfelelő a dinamika – és ezért fordulhatott elő, hogy a hallgatónak olyan érzése támadt, hogy a gazdag partitúrából ” mindent hall”.

Fittler Katalin